A magyarországi iparosodás tényezői

Írta: Varga István dr. egyetemi magántanár

A magyarországi iparosodási folyamatról rendkívül sokat vitatkoznak. Minduntalan hangoztatják, hogy az jórészt az alkalmazott magas védővámoknak, továbbá a behozatali tilalmaknak és más mesterséges iparfejlesztési eszközöknek a következménye. Nem kétséges, hogy ezeknek az eszközöknek volt bizonyos szerepe, de mégsem valószínű, hogy az iparosodás gyors előrehaladása kizárólag nekik volna tulajdonítható. Magyarországnak száraz klímájához képest sűrűbb a lakossága, sem hogy merőben agrárországként létezni tudna. Emellett a lakosság száma állandóan szaporodik is. 1920-ban 1 km2-re 85,8 lakos esett, 1935-ben pedig már 95,8.

De e kérdés elbírálásánál nem is az egész lakosság számával kell operálni.

Ha az agrárlakosság számát a mezőgazdaságilag mívelhető területhez viszonyítjuk, azt látjuk, hogy az agrárlakosságból 1 km 2 mezőgazdaságilag művelhető területre 1900-ban 147,8, 1910-ben 48,9, 1920-ban 51,1 és 1930-ban 51,6 lélek esett.

Az emelkedés nem nagyon számottevő, sokkal kisebb mint az egész népesség szaporodása. Míg az agrárlakosság 1900 és 1930 között 8,0%-kal 1920 és 1930 között pedig 1,0%-kal gyarapodott, addig az egész lakosság számának növekedése 26,7, ill. 8,7% volt.

Ha pedig csak a keresőkre vagyunk tekintettel, egyenesen azt látjuk, hogy az őstermelés 1930-ban kevesebb embernek adott kenyeret, mint 1920-ban, amennyiben az őstermelés keresőinek száma ez alatt az idő alatt 4,6%-kal csökkent, míg az egyéb foglalkozási ágak keresőinek száma ugyanez alatt az idő alatt 20,9%-kal nőtt.

Ezek az adatok jelzik, hogy Magyarország mezőgazdasága a népszaporulatnak mily viszonylag kis hányadát, a munkaerő-szaporulatnak pedig már úgyszólván legkisebb részét sem tudta abszolválni. Ez nem nagyon meglepő, mert – ismétlem – Magyarországon a mezőgazdasági lakosság népsűrűsége viszonylag nagy, hisz ez például nagyobb Spanyolország km2-kint 47-et tevő egész népsűrűségénél és közel akkora, mint Jugoszlávia km2-kint 56-ot tevő egész népsűrűsége.
Lehetséges, hogy a magyar mezőgazda termelése a jelenleginél valamivel intenzívebb volna, ha Magyarországon nem létesült volna az ipari védővámrendszer, s így a mezőgazdaság több embernek tudna megélhetést nyújtani, mint jelenleg. Lehetséges ugyanis, hogy a külföldi országok kereskedelempolitikájukban ezt megfelelően honorálták volna s így a magyar mezőgazdasági termékek exportja kedvezőbb körülmények között mehetne végbe, ami a termelés intenzivitását lehetségessé tenné. Vannak ugyan, akik azt hiszik, hogy ez a lehetőség nem valósulna meg, mert a magyarországi mezőgazdasági termékek legfontosabb külföldi piacai ekkor is elzárkóznának a magyar behozatallal szemben, mert politikai okokból saját mezőgazdaságuk fejlesztéséről nem mondanának le. De még ha ez a feltevés valóra is válnék, akkor is kétséges maradna, hogy a magyarmezőgazdaság az egész munkaerőfölösleget abszolválni tudta volna-e? Valószínű, hogy még a mezőgazdasági termelés technikájának megváltoztatása sem tenné ezt lehetővé. Telepítés, parcellázás, stb. talán fokozhatná azoknak a számát, akik a mezőgazdaságban találnának megélhetést, de mégis csak korlátolt mértékben. Ennek egyrészt klimatikus okai vannak, de emellett azzal is számolni kell, hogy bár a kisbirtokokon jelenleg munkaintenzívebb termelés folyik, mint a nagybirtokokon, de azért a munkaextenzívebb jellegű termelésre, a nagybirtok által előállított termékekre a fennforgó piaci körülmények, más szóval a kereslet jellege és iránya miatt továbbra is szükség volna úgy, hogy ha Magyarországon a nagybirtokokat mind felosztanák, akkor a kisbirtokokon a jelenleginél is nagyobb mértékben kellene búzát, stb. termelni, vagyis azokat a termékeket, amelyek jelenleg részben nagybirtokokról kerülnek piacra. Emellett számbajön, hogy Magyarországon a mezőgazdasági lakosság munkaerőkapacitása jelenleg csak részben van kihasználva (Matolcsy Mátyásnak a Magyar Gazdaságkutató Intézet 6. sz. külön-kiadványában közzétett: „A mezőgazdasági munkanélküliség Magyarországon” című tanulmánya szerint mindössze 76% erejéig úgy, hogy a termelés intenziválása elsősorban azzal a – mindenesetre nagyon kívánatos – eredménnyel járna, hogy a mezőgazdasági munkaerő kihasználását fokozná, de még nem biztosítaná több embernek mezőgazdasági munkalehetőségét.
Az iparban, bányászatban és kohászatban 1930-ban tevékenykedők száma 922.OOO volt, eltartottjaiknak száma pedig 1.076.000.

Igaz, hogy a gyáriparban 1930-ban alkalmazott legnagyobb szám is csak 264.000 volt,  a gyárvezetőket is számítva csak kb. 270.000 emberről és ezek hozzátartozóiról van szó és nyilvánvaló, hogy a gyáripar részben nem kedvezményeknek köszönheti létét, hanem kedvező telephely föltételeknek, nem pedig védővámoknak vagy behozatali tilalmaknak. Elektromos áramfejlesztő telepek, stb. a legnyomatékosabb példák erre nézve. De a hivatkozott adatokra való tekintettel mégis valószínű, bár természetesen nagyon nehezen eldönthető, hogy abban az esetben, ha védővámok nem mozdítják elő az ipar kifejlődését, a mezőgazdaság nem tudott volna a jelenleg az iparban elhelyezkedett népességnek felszívásáról gondoskodni. És erre még akkor is képtelen lett volna, ha az iparcikkek a védővámok híján valamivel olcsóbbak lettek volna, mint jelenleg, noha ez a mezőgazdasági termelés rentabilitását talán javította volna, de valószínűleg mégsem oly mértékben, hogy ezáltal az egész lakosságfölösleg a mezőgazságban tudjon munkaalkalmakra szert tenni. Emellett nem is egészen bizonyos, hogy a mezőgazdaság rentabilitása mily mértékben javult volna meg akkor, ha nem vezették volna be a védővámokat, mert nyilvánvaló, hogy ebben az esetben a lakosság vásárlóereje kisebb marad, mint amilyen lett és ez visszahatott volna a mezőgazdasági termékek áralakulására is.

Mi volna mindennek a következménye?
Ha a jelenleginél több ember helyezkedik el a mezőgazdaságban, a mezőgazdasági munkabérek szükségszerűen alacsonyabbak volnának, mint amilyenek most. És ha az iparcikkek ára olcsóbb is volna, mint jelenleg, ennek hatását – mint arra Haiman dr. többízben rámutatott – részben mindenesetre ellensúlyozná az, hogy a jelenleginél nagyobb iparcikkbehozatalra szorulnánk, amikor is tehát mezőgazdasági exportunkat a jelenlegivel szemben nagyon fokozni kellene. Ez a fokozás viszont nem volna másképpen lehetséges mint úgy, hogy mezőgazdasági cikkeinkért a külföldtől alacsonyabb árakat követelnünk, mint ma. Magyarországnak amúgy is már sokat kellett szenvednie a külkereskedelmi olló következtében, vagyis annak hatása alatt, hogy exporttermékeinek ára in. válság során többet hanyatlott, mint importtermékeinké. Ha mezőgazdasági exportunkat fokozni kívánnánk, ez az olló a jelenleginél még nagyobbá válnék és így a belföldi árolló a külkereskedelmi árolló hatásaképpen továbbra is megmaradna.

A döntő körülmény mégis az, hogy Magyarországnak van egy, oly állandó munkafölöslege, amelyet a mezőgazdaság nem tud foglalkoztatni. Kivándorlásra nem nyílik alkalom (nem is szólva arról, hogy a kivándorlás nemzeti szempontból mily nagy veszteséget jelentene). A mezőgazdaságban elhelyezkedni nem tudó munkafölösleg tehát mindenképpen ipar megteremtésének szolgált volna alapjául, azt kikényszerítette és rentabilissá tette volna. Az ipari termelés rentabilitásának föltétele, hogy a három termelési tényezőnek, illetőleg, miután a természetnek csak kisebb szerep jut, lényegileg két termelési tényezőnek a munkának és a tőkének együttes költsége kisebb legyen, mint a termékekért elérhető ár.
De adott körülmények között a tőkének igénye határozott nagyságú, nem változékony. A tőke külföldről, vagy belföldről áramolhatik az ipar finanszírozására. Megfelelő rentabilitását mindkét esetben biztosítva kell látnia. Ha annak lehetőségét nem látja, nem fog ipari vállalkozásba kezdeni. Ha tehát a tőke nyereségigénye nagyjából változatlannak tételezhető fel, nyilvánvaló, hogy abban az esetben, ha az iparcikkek ára Magyarországon – vámok hiján – alacsonyabb volna, mint amilyen, az ipari termelés rentabilitását csak az biztosította volna, ha az ipari munkabérek a jelenleginél jóval alacsonyabbak volnának. Ez lett volna tehát a védővám nélküli ipar fejlődésének alapja. Magyarországon ugyanaz következett volna be, ami például Japánban: hallatlanul alacsony munkabérek mellett ipari fejlődés. Ennek lehetőségét az biztosította volna, hogy az íly nagyon alacsony ipari munkabérek még mindig valamivel magasabbak lettek volna, mint a mezőgazdaság által fizetett munkabérek, ami annak a következménye, hogy a mezőgazdasági munkát a világ – mint arra Manoilescu utal – kevesebbre értékeli, mint az ipari munkát. (Valószínűleg azért, mert mezőgazdasági munkához nagyon primitív igényű népek is értenek, akiknek mezőgazdasági termelés a magasabb kultúrájú országok mezőgazdasági termelésével versenyben áll). Az ipari tőke keletkezését tehát – meggyőződésem szerint – alig befolyásolta volna az, ha védővámokat nem alkalmaztak volna. A védővámok hatása elsősorban a munkások javára érvényesült, bár költségeit mindenesetre jórészt a mezőgazdaság fizette meg.