Sztár Nosztalgia Magazin
1992-ben, 2016-ban
1992-ben elindított Sztár Nosztalgia sorozat (A/5-ös méret) azért indult útjára, hogy régi magyar illetve külföldi már nem élő művészeink életútját bemutassuk. Ez szintén kötődik témáját tekintve a Rivalda Magazinhoz. Az első füzetben Jávor Pál-t, a másodikban Horváth Jenő, zeneszerzőt mutattuk be. 2016-ban Tegnapi csillagok címmel – pl. Audrey Hepbum, Kállay Ferenc,Turay Ida stb. művészek életútját mutattuk be.
Jelenleg (2016-tól) folyamatosan a Tőke-Piac-Gazdaság magazinon belül jelennek meg.
G. B. Shawnak egyetlen szava se lehetett, hogy a filmesek elhanyagolják. Szinte valamennyi darabja eljutott a mozikba is, talán a legtöbbször épp a Pygmalion, noha ezt óvta a leghevesebben. Igaz, az első 1935-ös német feldolgozás annyira felbőszítette, hogy nyílt levélben kérte ki magának a mű meghamisítását! És így volt ez a másik, ugyancsak német rendező, Ludwig Berger művével is, aki már a nácik elől menekülve Hollandiában forgatott.
A 40 éves korosztálynál fiatalabbak azt hiszik, hogy ez a kis történet valami furfangos, agyalágyult, kitalált marhaság… Pedig ez maga a rideg valóság. – Persze az 1960-as évek vége felé.
Mindjárt elsőnek Karády Katalint invitálta, aki hallani sem akart erről a vendégszereplésről, majd Jávor következett. Neki szerezték meg a Janikát, ő lett volna benne a főszereplő, természetesen a szerző felesége, Turay Ida oldalán. Csakhogy Jávor, aki joggal sértődött volt, amiért nem a Nemzetibe szerződtették vissza, inkább kiment Amerikába. Sárosi erre Ráday Imrét kérte fel, de aztán az operett-csillagnál, Sárdy Jánosnál kötött ki. Mivel a darab eleve prózában született, kénytelenek voltak négy dalt íratni hozzá Fényes Szabolccsal, hiszen elképzelhetetlen lett volna, hogy Sárdy ne fakadjon dalra a teljes három felvonás alatt! Fenyvessy Éva, Halassy Mariska, Mihály Ernő játszottak a Janikában, amelyet Fábri Zoltán rendezett. Egy parányi epizódban még egy vörös hajú fiatalember is feltűnt, akinek egyetlen mondta volt csak a komédiában – de azt olyan ügyesen adta elő, hogy a nevét mindenki megjegyezte: Kabos László. (Ő aztán átkerült a filmváltozatba is.) Ilyen együttessel nem csoda, ha az ügyesen megírt darab 1947-re már túljutott a századik előadáson is.
Ezzel kedves kis keringővel nemcsak a sivatagban enyhet és érzelmeket kínáló dizőz lépett 1931. december 10-én a Fővárosi Operett színházban a közönség elé, hanem izguló egy kezdő is, bizonyos Fényes Szabolcs is. A tizenkilenc éves fiatalembernek – már múltja is van! Egy operettet követett el nemrég Hárem címmel – amire senki sem emlékszik már, de ő annál inkább, mert maga a magyar operett megteremtője, Beöthy László így üdvözölte a Pesti Naplóban „Jó lesz megjegyezni a Fényes Szabolcs nevét, aki a vígjáték új muzsikáját komponálta. Sohasem árt, ha egy későbbi döntő siker alkalmából eldicsekedünk vele, hogy mi már régen megmondtuk róla, hogy tehetséges!” 
Nos, legyünk őszinték, a Mayához egyelőre – nem a tehetség vezette Fényest, hanem a bosszú. A szövegíró – király, Harmath Imre ugyanis összeveszett másik felfedezettjével, Ábrahám Pállal, aki hálátlannak bizonyult és elhatározta csak azért is felfedez a maga számára egy Ábrahám „utánpótlást”! Nos, ez lett Fényes. Igaz, korábbról ismerték egymást, hiszen nagy könyörgésre már szöveget írt száméra, a Sicc babám című charlestonhoz, bár ez is inkább felesége, Szokolay Olly közbenjárásának volt köszönhető. Ám most más volt a helyzet. Kivételesen Harmath már megírta az operett librettóját – de ahhoz, hogy ebből pénzt lásson, muszáj volt valahonnan egy komponistát is elővarázsolnia. Tudta, hogy nem lesz könnyű dolga. A bemutatkozáskor az igazgatóságnak előadta, hogy a fiú most érettségizett, nem valami jól, de Siklós Albert, aki a zenei oktatását végzi, azt állítja, övé a jövő! Sebestyén Dezsőnek, az igazgatónak tetszett, amit Fényestől hallott főleg, amikor a fiú zongorázni kezdett, s ráadásul az is kiderült, majdnem teljesen kész a partitúra is.
A nevét a jobb operett-könyvekben hiába is keressük. Már a saját korában is húzódoztak tőle a kényes ítészek, aztán a háború után még a nevét sem illett leírni. Igaz Erdélyi Mihály operettjei nem a ravasz finálékról, a tekervényes történetekről voltak közismertek, és még csak a harmóniaviláguk sem jelentett különösebb izgalmat – ugyanis ismerjük el – Erdélyi zenei analfabéta volt. Az a negyvenvalahány operett, amit „elkövetett” librettójában a jó régi sablont követte,szép komótosan, sok hazafisággal, még a dallamait is eleve úgy választotta, hogy mindenki meg tudja jegyezni – vagyis giccs volt ez a javából! És mégis. Hány olyan akadémiát végzett szerzőt ismerünk, akiknek egyetlen dala sem maradt fenn, akikre a szakma sem emlékezik, viszont az Erzsébetvárosi Színház hajdani slágereit mai is fújják. Én még emlékszem, hogy a Kovács bácsi féle hanglemez gyűjteményből – amiből a kinti magyarok szerezték be a hallgatnivalót – ezek voltak a legkeresettebbek. Kék nefelejcs, Ne legyen tavasz, Nem vagyok én már, A Duna-parton este zene szól – ugye emlékeznek? …És ilyenkor bizony a hivatalos zenetörténet szemlesütve gyorsan átmegy a másik oldalra. Megmagyarázni nem egyszerű, hogy a direktor, aki egymaga látta el színházát/ később színházait/ nemcsak játszanivalóval, hanem fűtenivalóval is – esténkén ki kellett nyissa az Aréna utca épület ablakait, no, nem a meleg miatt, hanem mert annyian ültek ki a liget fái alá a környező bérházakból,akik így akartak zenei élvezethez jutni! És persze jött a fizető közönség is. Hogyne jött volna, amikor esténként – a nyári főszezonban – mert itt ez is fordítva működött – Jávort Pál, Honthy Hanna, Kiss Manyi, Latabár Kálmán, Fejes Teri, Delly Ferenc, Dajbukát Ilona és persze Csortos Gyula voltak a sztárok. Csortos nyáron nem vállalt munkát, csakhogy Erdélyinél felléphessen. Igaz a szerepét itt sem tanulta meg, de tudta, hogy népszerűségéhez okvetlenül illenek azok a könnyes kis nóták, amikkel a szerző folyton meglepte, és amiken maga is meghatódott.