A világgazdasági válság helyzetképe

Írta: Varga István dr. egyetemi magántanár.
Világgazdasági Szemle – Budapest, 1934. augusztus 2. I. évfolyam 9–10. szám

Úgy a hosszabb időn keresztül érvényesülő gazdasági fejlődés, mint a konjunkturális változások lefolyása is többnyire fokozatos. Az átmenetek lassúak, még a válság kitörése is csak a felületes szemlélő számára következik be hirtelen. Alapos vizsgálat ugyanis ezek esetében is meggyőzhet arról, hogy a válság kitörésének is hosszabb előzményei vannak. De agrárállamokban a gazdasági esztendők vége és az új gazdasági esztendők kezdete a konjunkturális fejlődés szempontjából is bizonyos elhatárolást jelent. Ezekben ugyanis a gazdasági fejlődés oly mértékben függ össze a mezőgazdaság helyzetével, hogy a termés nagyságának, különösen pedig a termés piacra hozható részéből elért bevételnek változása a gazdasági helyzet alakulását mélyrehatóan befolyásolja. Ha tehát a gazdasági évek fordulói agrárállamokban a konjunkturális fejlődés szempontjából a cezura jelentőségével bírnak, időszerű, hogy az új gazdasági esztendő elején a konjunkturális helyzetet megvizsgáljuk és a várható fejlődés irányzatát megítéljük.

Nagyon általános az a felfogás, amely a közelmúltban lezajlott világválság indokait jórészt monetáris tényezőknek tulajdonítja. E felfogás hívői részben a rendelkezésre álló aranymennyiség ki nem elégítő voltának, részben pedig az arany egyenetlen eloszlásának tulajdonítják a válságot. Egyik felfogás sem helytálló. Az aranymennyiség gyarapodásának üteme egyik esztendőről a másikra alig változik meg s ezért – még ha az aranymennyiség gyarapodása netalán lassúbb is volna a világtermelés fejlődésénél – ez legfeljebb a konjunktúra hosszú hullámának irányzatát befolyásolhatná, de nem tehető felelőssé az 1929-ben kitört válságért. Az arany egyenetlen eloszlása pedig a válságnak nem elsődleges oka, hanem csak következménye volt, igaz azonban, hogy olyan következménye, amely tovább gyűrűzött és így a válság további alakulásának, ha nem is végső, de mégis oka lett.

A jelenlegi válságnak voltak spekulációs okai is, de huzamosságát mégis a termelés és fogyasztás aránytalanságainak kialakulása idézte elő. A túlhajtott spekuláció jelenségeivel tulajdonképpen csak az Egyesült Államokban lehetett találkozni, ahol egy éveken át tartó tőzsdei hosszmozgalom a részvényárfolyamokat 1929 őszéig rendkívül magasra tornázta fel. Akkoriban ugyan megnyilvánultak olyan vélemények, hogy ez az árfolyamemelkedés nem lehet aggodalmas, mert egyszerű következménye annak, hogy az amerikai gazdasági élet magasabb kamatszínvonaláról alacsonyabb kamatszínvonalra állítódik át, mely alacsonyabb kamatszínvonal következtében a vállalatok értékének – változatlan rentabilitás mellett is – szükségszerűen megfelelően magasabbnak kell lennie, mint korábban, a magasabb kamatszínvonal idején.
De már akkor is nyilvánvaló volt, hogy ez az okoskodás nem lehet helytálló. E tekintetben hivatkozhatom arra, hogy a Magyar Gazdaságkutató Intézet 1929. évi április hó 30-án megjelent jelentésében szószerint a következőket írtam:
„Ezekkel szemben áll a newyorki tőzsde tartós és még csak mindig átmenetileg megtorpant hosszmozgalma, amely azonban nyilvánvalóan előbb-utóbb ki fog merülni és egy oly visszaesésnek helyt adni, amelynek következményei ma még beláthatatlanok.”
Ezzel a visszaeséssel még az árfolyamemelkedések magyarázatául felhozott megoldás helytállósága esetén is számolni kellett. A tőzsdei hosszmozgalom ugyanis hatalmas spekulációs pénzszükségletet idézett elő, amely előbb-utóbb a pénzpiaci kamattételeket is jóval magasabbra emelte, semhogy az árfolyamemelkedések megokolásául szolgáló alacsony kamatszínvonal megmaradhatott volna. Amíg a tőzsdei árfolyamemelkedés tartott, ez nem volt baj, mert azért, hogy a kölcsönpénzért fizetendő kamat magasabb volt a részvények rentabilitásánál, az elérhető árfolyamemelkedés kárpótolt. De nyilvánvaló volt, hogy ennek előbb-utóbb meg kell szűnnie, ha máskor nem, akkor, amikor az árfolyamszint hozzá alkalmazkodott a várható alacsonyabb kamatszínvonalhoz. Az ezzel kapcsolatos átmenetnek szükségszerűen részvénykínálatot kellett eredményeznie, úgyhogy már erre való tekintettel is a newyorki tőzsdespekuláció letörése merőben monetáris körülmények következtében elkerülhetetlen és ezért előrelátható volt.
*
De a közelmúltban lezajlott világválságnak a newyorki tőzsdei konjunktúra összeomlása csak egyik, majdnem mellékes oka volt: Az igazi ok a termelés és fogyasztás világszerte kialakult aránytalansága volt. Ez az aránytalanság úgy mezőgazdasági, mint ipari téren volt tapasztalható.
Ipari téren főként a beruházási iparok, így pl. a gépipar bizonyult túlméretezettnek. A XIX. század végén a világgazdaság hatalmasan fejlődött. A régi kultúrországokban, de különösen az újabban megnyitott távoli területeken vasutak épültek és a világgazdaság különböző részeinek szorosabb összekapcsolódása a hajótér-szükségletet is nagyon növelte. Mindkét körülmény, de a szükségletek fejlődése általában is hatalmas vas- és gépipari szükségletet támasztott, amelyhez a termelő apparátus gyorsan alkalmazkodott. Ez a termelő apparátus valószínűleg már túlméretezettnek bizonyult volna akkor, mihelyt a szóbanforgó berendezések kiépültek, az új beruházási szükséglet csökkent és inkább csak a meglévő berendezések karbantartására és utánpótlására szorítkozott.
Ezt a valószínű válság-okká válható fejlődést a háború kitörése akadályozta meg, amely a nehéziparral szemben támasztott szükségletet rendkívül fokozta. Ez a szükséglet a háború utáni első esztendőkben is igen nagy volt, a háborús károk pótlási szükséglete következtében. Ehhez járult az automobilipar rohamos fejlődése is. A vas- és gépipar kapacitását tehát világszerte tovább növelték. De mihelyt mindezeken a területeken a szükséglet állandó fokozódása megszűnt és a fedezendő szükséglet az utánpótlási szükségletre korlátozódott: a vas- és gépipar kapacitása túlméretezettnek bizonyult, ami szükségszerűen válság-okká vált.
A mezőgazdaság terén mutatkozó túltermelés a válságnak szintén egyik oka volt. A termelés nagyon fejlődött, egyes országokban a termelési költségek is jelentősen olcsóbbodtak. Ehhez járult néhány esztendő nagyon kedvező termése. A mezőgazdasági termékek nagy árhanyatlása nemcsak a mezőgazdaságot hozta világszerte válságba, hanem az egész világgazdaság szerkezetét is.
Ugyanis a világ legtöbb agrárállama nemzetközileg el volt adósodva. Fizetési mérlegük egyensúlyát exportfeleslegeikkel, vagy külföldről felvett kölcsönökkel fedezték. A newyorki tőzsdeválság azonban az újabb külföldi kölcsönök fölvételét megakadályozta, nem is szólva arról, hogy az agrártermékek árhanyatlása által előidézett válság ez országoknak hitelképességét amúgyis lerontotta. Az exportfölösleg pedig az alacsony árak mellett nem volt elégséges a fizetési mérleg egyensúlyának biztosítására, különösen azért, mert a válság következtében a külföldről nyújtott kölcsönöket nagy tételekben kezdték visszavonni. Mindennek következtében az agrárországok előbb vesztették el aranykészletüket – tehát ez idézte elő azt, amit a köznap az arany egyenlőtlen elosztásának nevez! – s amikorra az aranykészletek jelentősen apadtak, a külföldi fizetések korlátozásának elrendelése elkerülhetetlenné vált.
Ez természetesen nagy zavarokat okozott a világgazdaságban és a nemzetközi kereskedelmi forgalom korlátozásához vezetett különösen annak következtében, hogy a fizetési korlátozásokkal élő országok valutája deprecidálódott, aminek következtében az aranyalap mellett kitartó országok belföldi termelésük védelme érdekében behozatali korlátozásokat rendeltek el.
A világgazdasági egyensúly teljes felborulása végül akkor következett be, amikor előbb Anglia, utóbb számos más ország, végül pedig az Amerikai Egyesült Államok is elhagyták az aranyalapot.
Ennek az intézkedésnek oka különböző országokban más és más volt. Anglia világkereskedelmi helyzetét kívánta erősíteni, ami különösen azért vált szükségessé, mert az Angliával szemben 1931-ben mutatkozó bizalmatlanság hatalmas tőkéket vont el Angliából. Ennek következtében Anglia arra törekedett, hogy a font árfolyamának leszállításával egyidejűleg belföldi árszínvonalát változatlanul tartsa. Ez sikerült neki, de a világpiaci árszínvonal esésének további okává vált. Az Észak-amerikai Egyesült Államok viszont azért hagyták el az aranyalapot, hogy ezáltal a belföldi árszínvonal emelését tudják megvalósítani, mert az Egyesült Államokban a belső eladósodottság oly mértéket öltött, hogy a tartós árcsökkenések az eladósodott igen nagyszámú farmereket, bankokat, biztosítóintézeteket, ipari és vasúti vállalatokat a legsúlyosabb válsággal fenyegették.

Láthatjuk, hogy a közelmúltban lezajlott világválságnak számos, jórészt egymástól független oka volt. A válságot az tette súlyossá, hogy ezek az okok párhuzamosan nagyjából egy időben jelentkeztek.
Ha mármost azt akarjuk elbírálni, hogy a közeljövővel szemben minő reményeket táplálhatunk: sorra kell vennünk e válságtényezőket és azt kell megvizsgálnunk, hogy azok terén a helyzet mennyire változott. Szem előtt kell tartani mindenesetre azt, hogy a válság megszűntének a válság előtti helyzet visszatérte távolról sem előfeltétele. A válság akkor is megszünhetik, ha a gazdasági élet egy új egyensúlyi helyzetet közelít meg. Hisz a válság gazdaságteleologikus célja épp egy ily új egyensúlyi helyzetnek előidézése.
Kétségtelen, hogy 1933 közepe óta a válság, mint világ jelenség szünőben van. Azóta csak néhány országban következett be rosszabbodás, a legtöbb országban a helyzet lényegesen javult és ott, ahol – mint Németországban – a munkanélküliség csökkenése ellenére a valutagazdálkodás terén újabb válság fenyeget, ez jórészt helytelen gazdaságpolitika, nem pedig a gazdasági erők automatikus működésének eredménye.
A gazdasági adaptáció folyamata ipari téren ment legkönyebben végbe. A túlméretezet iparvállalatok egyrésze tönkrement, másrészt úgy reorganizáltatott, hogy terhei lényegesen csökkentek és miután a kamatszínvonal a depresszió során a tőkeszükséglet csökkenése következtében lényegesen alászállt, az iparvállalatok terhei ezáltal is csökkenthetők voltak. Ehhez járult, hogy a válság során a készletek leapadtak és azok újrafeltöltése vált szükségessé, valamint, hogy nem csupán a beruházási, de még a karbantartási szükséglet is csak hiányosan lett fedezve, úgyhogy a válság után ezen a téren is a szükséglet emelkedése az iparvállalatok jobb foglalkoztatottságát tette szükségessé.
A javulás lehetőségei tehát ipari téren adva vannak. Ennek megfelelően az ipar helyzete a világ számos országában lényegesen javult.
Ehhez járul, hogy a munkanélküliség is csökken – annak következtében, hogy a munkaképes sorba kerülő új korosztályok a háború alatt születtek s ezért jóval gyérebbek a normális korosztályoknál.
Szemben az ipari helyzettel, mezőgazdasági téren a helyzet még távolról sem kedvező. A termelés csökkentésére vonatkozó tervek, amelyekkel a túltermelésnek gátat igyekeztek vetni, a nemzetközi kooperáció fogyatékosságai következtében csak szűk téren bizonyultak eredményeseknek. A kaucsuk- és tearestrikció sikerült. A cukoregyezmény is eredményes volt, már a pamuttermelés terén csupán az Egyesült Államok termelésének megszorítása jelentett eredményt, a búzatermelés csökkentése pedig a londoni egyezmény ellenére is sikertelen maradt.
De a búza világhelyzetét az 1934. évi kedvezőtlen termés megjavította. Igaz, hogy ennek közvetetlen hatásától nem lehet sokat várni, mert hiszen a termelők által értékesíthető mennyiségek csökkenése a jobb árakat ellensúlyozza. Az ipari konjunktúra javulása csak az ipari nyersanyagok és az értékesebb élelmiszerek iránti keresletet javíthatja meg. Ha tehát a búzafogyasztás növekedését nem igen lehet várni, a mezőgazdaság világhelyzetének megjavulása talán csak egy esztendő múlva fog bekövetkezhetni, ha az 1934–35. gazdasági év végén az 1934. évi rossz termés következtében a készletek apadnak és az új normális termés annak következtében, hogy a csökkent készletek a világpiacot már nem nyomják nagy mértékben, a válságesztendők árszintjénél kedvezőbben fog értékesülni.

A pénzpiaci helyzet egyes országokban lényegesen javult. Főleg Angliában nagyon nagy a tőkebőség. Ha a vállalkozási kedv nem is állt még helyre és ha a nemzetközi hitelműveletek terén az óvatosság nem is szűnt még meg, alig kétséges, hogy az általános konjunktúra javulásának pénz- és tőkepiaci vonatkozásokban viszonylag kevés akadálya van. Figyelembe veendő ugyanis, hogy a múlt tapasztalatai szerint is a szorosan vett monetáris válságok zajlanak le leggyorsabban. A pénztőke gyorsan regenerálódik, a bizalom is gyorsan áll helyre. Hogy ebben a vonatkozásban a kilátásokat mégis csak nagy óvatossággal szabad megítélni, annak oka az, hogy a monetáris válság a fizetési forgalom korlátozásai következtében nem tudott akadálytalanul lezajlani és még ma is lappang.
A fizetési forgalom korlátozásai természetesen visszahatnak a nemzetközi kereskedelemre is, amely egyelőre szintén nem javulhat meg oly mértékben, amily lendületet egy javuló konjunktúra egyébként ezen a téren kialakíthatna.
Ha tehát az egyes országok konjunkturális javulása közötti kapcsolat egyelőre nem is lehet szoros és az egyes országok konjunkturális fejlődése bizonyos mértékig önállóbban alakul, mint más időkben, mégis abban kell bizakodni, hogy a javuló konjunktúra meg fogja könnyíteni, hogy a nemzetközi fizetési és kereskedelmi forgalom akadályai leépíttessenek. Nagyobb mértékű általános konjunkturális javulásra enélkül nem kerülhet sor. Világviszonylatban azonban figyelmet érdemel, hogy a nemzetközi fizetési korlátozásokat fenntartó államok mégis a világgazdaságnak csak kisebb hányadát teszik és világgazdasági vonatkozásban elhibázott volna ezt a kérdést a közép-európai országok által követett eljárás alapján megítélni.