A bor és a szesz – Az ipari szeszgyárak megpróbáltatása

Írta: Varga István dr. egyetemi magántanár
Világgazdasági Szemle, 1937. október 4.  IV. évfolyam 10. szám 

A közgazdaság bölcsei a legutolsó időkig erősítgették, hogy a bortermelésen segíteni nem lehet, mert Magyarország a bort illetőleg export­állam és miután kivinni kellő mennyiségben nem lehet, ennélfogva a bortermelők küzködésén sem lehet segíteni. Szeszipari részről nagy buzgalommal karolták fel azt az ötletet, hogy a gyengébben termelő tőkéket meg kell semmisíteni. Az utolsó héten azonban a kormány mégis más és mégis nevezetes elhatározásra jutott. Döntő volt a kormány elhatározására, hogy még egy pár héttel ezelőtt a szőlőtermés rendkívül jónak látszott és 4 millió hektolitert ígértek a szőlők. A jó terméskilátás hatása alatt a must ára zuhanni kezdett és a zuhanás olyan arányú volt, hogy intervenció nélkül szinte katasztrófának néztek volna elébe a szőlőtulajdonosok. Ezt a kormány, amely programjának egyik kimagasló pontjává tette a mezőgazdaság prosperitásának hathatós alátámasztását, nem nézhette tétlenül.

De interveniált maga a természet is. Nevezetesen maga az ég közbelépett és a rossz időjárás és a sok eső a terméskilátásokat alaposan lecsökkentette.
A kormány pedig három irányban sietett a szöllőtermelők segítségére. Először is 200.000 hektoliter mustot a kormány támogatásával és rendelkezése szerint be kell sűríteni és ilyenformán vonják ki a forgalomból. Továbbá 2–300.000 hektoliternyi mennyiséget az újonnan alakított szövetkezet a mezőgazdák szövetkezetének égisze alatt felvásárol, részben oly célból, hogy az árakat cukorfokonként ne engedje 8 fillér alá süllyedni. Ezeket a mennyiségeket a jelzett szövetkezet tárolni fogja, hogy alkalom adtán exportálhassa, vagy kellő időben eladja belföldön, mindenesetre azonban úgy, hogy a sok bor a piacot ne nyomja és újabb árzuhanást ne tudjanak felidézni. Végül pedig 250.000 hektoliter borból összesen húszezer hektoliter borpárlatot fognak főzni s ez a kontingens a szeszgyárak kontingensének terhére esik, még pedig olyképpen, hogy a kormány 400.000 pengővel járul hozzá annak biztosításához, hogy a borpárlat főzése a megállapított minimális ár mellett rentábilis legyen.
Az itt felsorolt rendszabályok által a kormány megközelítően 8–900.000 hektoliter bor felhasználásáról gondoskodik, ami egy 2 millió hektoliteres termés mellett okvetlenül hatásos intervenciónak ígérkezik, amiért a gazdaközönség őszinte hálával tartozik a kormánynak.
A múlt évből visszamaradt készletek alig haladják túl az egymillió hektolitert, ami a kormány rendelkezéseinek hatékonyságát nem csorbíthatja. Azonkívül a tervbe vett 12 központi borraktár építése a nagy hordóhiányon is segít, úgyhogy a kormány sokoldalú gondoskodása döntő jelentőségűnek mondható a bortermelés egészséges fejlődése szempontjából.

*

A magyar szeszipar állásfoglalása a borintervencióval szemben kifejezésre jutott egy cikkben, mely a Pester Lloyd hasábjain jelent meg. Már évek óta kisért a borintervenciónak az a formája, melyet a Darányi-­kormány most megvalósított. A szeszipar álláspontja mindig az volt, hogy a szeszipar jogosult a fogyasztószesz gyártására, valamint hogy az óriási nyereséget biztosító ár melletti eladási jog is a szesziparnak mintegy tulajdonságát alkotja. Ez álláspont szerint a konzumszesz főzésének és forgalombahozásának joga más egyénekre átruházva, bizonyos mértékben szinte kommunistacselekedet, mely egyáltalán nem alapszik a magántulajdon szentségén. Ezt a felfogást persze sokkal óvatosabban és diplomáciai simasággal formulázzák, végeredményben azonban mégis az a vélemény jut kifejezésre, hogy a konzumszeszfőzésre való jog szerzett jog, melyet elkobozni nem lehet.
A szesziparnak ezt a jogát bizonyos mértékben a kormányok is respektálták. Nem ismerte el ugyan, hogy a szesziparnak valami örökös joga volna arra, hogy minden más magyar ember kizárásával egyedül élvezze a fogyasztószesz főzéséből eredő búsás hasznot, de semmiképpen sem vonja meg a gyáripartól a kontingenst, hogy átadja a bortermelőknek anélkül, hogy egyidejűleg a mezőgazdasági szeszgyáraktól is elvonja a kontingenst. De a mezőgazdasági szeszgyáraktól nem akarták a kormányok elvonni a nekik juttatott mennyiséget. Ennélfogva előállott az a helyzet, hogy az ipari szeszgyárak élvezték ugyanazokat az előnyöket, mint a mezőgazdaságiak. Mivel a fogyasztószesz gyártásából eredő hasznot nem akarták elvonni a mezőgazdaságtól, mely rá volt szorulva, ugyanazt a hasznot meg kellett hagyni a szeszipar kezén, mely kétségkívül a leggazdagabb ipari és egyáltalában termelőág Magyarországon.
A kormányok a gordiusi csomót olyképp oldották meg, hogy a bortermelőknek juttatott kontingensekből teljesen egyformán történtek megvonások úgy az ipari, mint a mezőgazdasági szeszgyáraknál, igazságosan még úgy is, hogy a kártalanítandót kártalanítani fogják. Ez rendkívül megnyugtató, mert az egyenlő bánásmód a törvény előtt biztosítva lett és a szesziparnak nincsen joga panaszkodni, hogy az egyenlőség elvén keresztül gázoltak.
Ami a szesziparnak azt az érvelését illeti, hogy noha a mezőgazdasági szeszipar kártalanítása 400.000 pengőt vesz igénybe, mégis az a nagy áldozat sem segít a bortermelők sorsán: ez az érvelés nem helytálló. Az igaz, hogy 200.000 hl. nem lenne elegendő minden kérdés megoldására, de már 800.000 hl minden valószínűség szerint elegendő lesz arra, hogy a bortermelők sorsán nagyot lendítsen.
Az a föltevés, hogy a szeszipar nem fog „tudni” exportálni, mert a fogyasztási szesz termeléséből eredő haszon nem áll majd rendelkezésére, hogy a kivitelnél fellépő veszteséget kiegyensúlyozza, szintén nem helytálló. Először azért nem mert a kivitel már majdnem közömbössé vált. Annyira visszament az utolsó években, hogy távolról sem akkora, mint pl. a paradicsomé. Azután pedig eddig is a kivitel a gyárak szabad elhatározásától függött, tehát amennyiben volt kivitel, legalábbis a speciális költségeket fedezte, vagyis nem volt veszteséges a múltban és a jövőben sem lesz az.
Végül pedig ami a kukorica és a burgonya sorsát illeti, amelyet a szeszgyárak az új rendelettől féltenek, ez ne aggassza a szeszipart. A kukoricát elfogyasztja nagyrészben az állattartás, részben pedig exportálhatjuk, vagy elraktározzuk a jövő évre, amikor talán nem lesz olyan bő termésünk. Egyáltalán fölötte hasznos lenne gondolni arra, hogy ne legyünk ráutalva a kukorica behozatalára, ami a közeli években olyan súlyos gondot okozott, nemcsak mezőgazdasági, hanem devizagazdálkodási szempontból is. Hasonlóképpen nem lesz semmi különös baj a burgonyatermeléssel sem. Az azonban egészen bizonyos, hogy nem a kukorica, vagy a burgonya sorsa az, amely az ipari szeszgyáraknak érzékeny fájdalmat okoz.