Az új ipari forradalom

Írta: Varga István dr. egyetemi magántanár
Világgazdasági Szemle Budapest, 1938. június 4. * V. évfolyam 6. szám

A XVIII. század ipari forradalma elsősorban mechanikai jellegű volt. Ezt követte a szociális forradalom, a munkás­kérdés átalakulása. A háború utáni évek ipari forradalma pedig részben vegyi jellegű, a szintétikus nyersanyagelőál­lítás tekintetében s részben — legalább is a középeurópai országokban — a pótanyaggazdálkodás problémája lépett előtérbe.

De a szintétikus nyersanyagelőállítás okozta forradalom szembetűnő volta mellett sem szabad arról megfeledkezni, hogy a mechanikai jellegű, valamint a szociális jellegű ha­ladás az utolsó esztendőkben ismét rendkívül gyors volt, oly gyors, hogy alighanem a gazdasági evolúció és forradalom határán levőnek minősíthető. E kétirányú haladás tempója a különböző országokban természetesen más és más. Az Egyesült Államokban mutatkozó haladásról jó képet ad az United States Steel Corporation, az ú. n. Acéltörszt legutóbbi évi jelentése, amely 10 esztendőre vonatkozóan nyújt átte­kintést. Európában alighanem kevesen ismerik ennek a vál­lalatnak méreteit. Az Egyesült Államok acélpiacán távolról sem egyeduralkodó. Az Egyesült Államok acéltermelésének csupán 37%-át állítja elő. De még így is közel 300.000 mun­kást alkalmaz (ez több mint az egész magyar gyáripari mun­káslétszám). Részvényeinek tulajdona sok tekintetben de­mokratizált. Részvényeseinek száma ugyanis 213.000 s ezek közül 40.000 a vállalatnak is alkalmazottja.

Az évi jelentésben áttekintett 10 esztendő sok vonatko­zásban nagyon változatos volt. A 10 esztendő kezdete még a jó konjunktúra évébe esett, ezt követte a súlyos válságnak néhány esztendeje, 1937 elején ismét jó konjunktúra volt, de ennek az évnek második fele már ismét válságnak a jeleit mutatta. A vállalat kapacitását a következő mértékben tudta kihasználni:

Az utóbbi esztendőben, áprilisban a kapacitás kihaszná­lása 90%-kal csúcspontot ért el, decemberben azonban csak 30.2%-os volt.

Az Egyesült Államok valutáris s legfőképpen szociális politikája is ismeretesen óriási változásokon ment keresztül s mindennek gazdasági hatása is jelentkezett. Rendkívüli jelentősége volt annak is, hogy az acélfogyasztás nem csu­pán csökkent, de összetétele is megváltozott. A tőkejavak szükséglete háttérbe szorult a fogyasztási javak szükség­letével szemben és mert 1929 előtt a helyzet fordított volt s az Acéltröszt termelő berendezései a régebbi helyzethez alkalmazkodtak, már ezért is megfelelő technikai átállítás­ra volt szükség. De a technikai haladás jelentősége is rend­kívüli volt. A folytatólagos hengerművek alkalmazása azt jelentette, hogy az acélgyártás úgyszólván máról-holnapra egy durva iparból egy precíziós iparrá vált. Ez az átalakulás természetesen óriási tőkeszükséglettel járt, amelynek fede­zése annál nehezebb volt, mert olyan időben jelentkezett, amelyben a vállalat rossz foglalkoztatottsága következtében amúgy is veszteséggel dolgozott.

A mai Acéltröszt — az évi jelentés hitelt érdemlőnek lát­szó állítása szerint — úgyszólván más vállalat, mint amilyen 1928-ban volt. Nem csupán pénzügyileg s szervezetileg ala­kult át, de termeléstechnikailag is. Az 1937. évi termelésnek alig egynegyed része készült ugyanolyan eljárással, mint 1928-ban — ez jelzi azt is, hogy a vállalatnak minő beruhá­zási szükséglete volt.

Pénzügyi szempontból a vállalat nagy szerencsével dicse­kedhetik. A válság előtt 1929-ben ugyanis 340 millió dollár összegű zálogleveleit váltotta vissza, részben készpénzkész­leteinek felhasználásával (ezeknek Összege az 1927. decem­ber 31.-i mérleg szerint 124 millió dollárra rúgott) részben pedig egy milliónyi darab új részvénynek kibocsátásából származó bevételeiből. Ez a tranzakció a vállalat fix terheit évi 31 millió dollárral apasztotta, ami nagyon fontos és sze­rencsés volt, mert a részvények után a válság éveiben ter­mészetesen osztalékot nem fizetett. Az évi jelentés helyesen emeli ki, hogy „szerencsére nem kell azon elmélkedni, hogy mi volna a vállalat helyzete ma, ha a válság évei alatt az em­lített súlyos kametterhet fedezni kellett volna.” A vállalat technikai átalakítása is rendkívül gyökeres volt s érdekes, hogy a vonatkozó terv kidolgozásánál külső szakértők tanácsait is messzemenően igénybe vették. A telepek hosszú sorát minden szentimentalizmus nélkül leépítették. A leszerelt kohók kapacitása 2% millió tonna volt, — körülbelül négyszer akkora, mint jó esztendőben Magyarország egész acéltermelése. S a 10 év alatt leírások számára és felújítási tartalékolásra elkönyvelt 575 millió dollárból a teljesen leszerelt és felhagyott üzemek értékének leírására 211 millió dollárt fordítottak. A technikai újítások, valamint a telepek racionális átcsoportosításából származó s minden egyéb beruházásoknak összege 563 millió dollár volt, amihez további 80 millió dollár járul: már elha­tározott, de még végre nem hajtott beruházásokért. Ezeknek a beruházásoknak — ez igen fontos — a célja nem a kapacitás növelése, hanem csupán a kereslet irányához való alkalmazkodás, valamint az üzemek racionalizálása volt. A kapacitás növekedése lényegtelen, így pl. a leszerelt hengerművek kapacitása évi 5 millió tonna volt, míg az újonnan létesülteké 6 millió tonna. A technikai újítások természetesen a kutatás jelentőségét is előtérbe állították. 1937 végén a vállalatnak 174 laboratóriuma volt s pl. egy év kutató  munkájának költsége 8.4 millió dollárt tett ki (az 5 magyar egyetem egész költségvetési kiadása ezzel szemben csupán nem egészen 15 millió pengő).

Hallatlanul érdekesek a 10 év összesített pénzügyi eredményeire vonatkozó kimutatások. Noha ezeknek az éveknek nagyobb részében súlyos válsággal kellett megküzdeni, a vállalat az általa eladott javakért mégis 7000 millió dollárt vett be, évi átlagban tehát kb. annyit, mint amennyi az egész magyar nemzeti jövedelem. E hatalmas összegnek kb. felerésze felől a vállalat nem diszponált, mert árubeszerzésre, leírásra és adófizetésre fordított (az adók összege egyma­ga 467 millió dollárt tett). A fennmaradt összegnek 84%-át munkabérekre és fizetésekre fordította, úgy hogy kama­tokra és osztalékokra mindössze 554 millió dollár maradt, bevételének nem egészen 8%-a. A vállalatban fekvő tőke évi átlagban 2.88% nyereséget hozott.

Rendkívül érdekesek a munkabérek alakulására vonat­kozó adatok. Pittsburg vidékén a munkás (common labor) órabére 1895-ben 12 cent volt. Ez 1900-ban 15 centre emel­kedett. Az Acéltröszt megalakulása után 1902-ben 16 cent volt, s 1913-ig 20 centre emelkedett. A háború alatt a bérek rohamosan emelkedtek s 1920-ban a munkás órabére már 51 cent volt. Azt követőleg a munkabérek a konjunktúra­változásoknak megfelelően sűrűn ingadoztak. Az 1932. évi válságmélyt követőleg azonban megint emelkedtek s 1937 márciusában 62.5 centet tettek (ez 8 órás munkaidő mellett napi 25 pengőt jelent). Az árak is persze nagyon megvál­toztak. De a reálbérek emelkedése is nagyon számottevő, a háború előtthöz képest legalább 40%-os még akkor is, ha nem az órabéreket, hanem az évi kereset összegeit hasonlítjuk össze.

Az egyfelől munkabérek és fizetések, másfelől kamatok  és osztalékokra felhasznált összegek aránya az Acéltrösztnél 1929-ben 65:35, 1931-ben 93:7, 1935-ben 97:3 és 1937-ben 80:20 volt. Ezt jelzi, hogy a munkának jutó rész a tő­kehányad terhére eredményesen nem növelhető. Annak növelése vagy áremelkedések révén, vagyis a fogyasztók s terhére, vagy pedig csupán a munka produktivitásának emelkedése által biztosítható. Ebből a szempontból az adó­zás kérdésének sokkal nagyobb a jelentősége, mert az adók címén kifizetett összeg 1928-ban 1.5 hónap munkabéreinek  és fizetéseinek

1929-ben 1.6 hónap munkabéreinek és fizetéseinek
1930-ban 1.5 hónap munkabéreinek és fizetéseinek
1931-ben 1.6 hónap munkabéreinek és fizetéseinek
1932-ben 3.0 hónap munkabéreinek és fizetéseinek
1933-ban 2.3 hónap munkabéreinek és fizetéseinek
1934-ben 2.0 hónap munkabéreinek és fizetéseinek
1935-ben 1.8 hónap munkabéreinek és fizetéseinek
1936-ban 1.8 hónap munkabéreinek és fizetéseinek
1937-ben 2.4 hónap munkabéreinek és fizetéseinek

 felel meg.

A szociális problémák átalakulása is természetesen rendkívül jelentőségű volt. Ezalatt az idő alatt ismerte el az ame­rikai törvényhozás, valamint a nagyvállalatok a munkások  szervezkedésére irányuló jogot s vezették be a kollektív munkaszerződéseket, valamint a legkülönbözőbb munkás­jóléti intézkedéseket. Ezeknek a jelentősége is rendkívüli s  egy szociális forradalomhoz közelálló volt.