A gyáripar helyzetének konjunkturális alakulása

Írta: Varga István dr. egyetemi magántanár
Világgazdasági Szemle – Budapest, 1937. január 4. * IV. évfolyam 1. szám

A m. kir. Központi Statisztilkai Hivatalnak évről évre köz­readott, a gyáriparra vonatkozó statisztikai adaiai rend­kívül értékes képet nyújtanak a gyáripar fejlődéséről. A legújabb, az 1935. évre vonatkozó adatok a sajtó útján már nyilvánosságra kerültek. A szóbanforgó adatok azonban módot nyújtanak további érdekes számításokra. Két koráb­bi tanulmányomban[1] ezeket az adatokat 1933-ig, részben pedig 1934-ig bezárólag feldolgoztam.

Talán nem érdektelen, ha e korábbi tanulmámyaim nyo­mán a Statisztikai Hivatal újabb adatait is átdolgoztam.

1. A gyáripári tőke-hozadékkoefficiensének változása

A gyáriparban teljesített munkanapok száma 1935-ben 1934-hez képest 11%kal, 1932-höz viszonyítva pedig 32%- kal emelkedett. A teljesített munkanapok száma ekkor márcsak 10%-kal volt kisebb, mint az. 1928. évi csúcspont idején, de az 1925-27. évi átlaghoz képest 5%-os többlet je­lentkezett.

A gyáripari termelés bruttó értéke 1935-ben 11%-kal nőtt. Az 1933. évi minimumhoz képest a többlet 25%-os. Az 1928. évi maximumtól a termelés 1936. évi bruttó érté­ke még mindig 24%-kal elmaradt a bekövetkezett jelentős olcsóbbodás következményeképpen, de az 1925-27. éveik átlagával szemben a csökkenés csak 6%.

A gyáripari termelés helyzetére a bruttó termelés alakulá­sánál a nettó termelési érték (value added by manufacture) jellemzőbb. Ezt akkor nyerjük, ha a bruttó termelés érté­kéből levonjuk a termelés során felhasznált nyersanyagok, félgyártmányok és üzemi segédanyagok, valamint a türe- lő- és világítási anyagok értékét. A gyáripari termelés nettó értéke 1935-ben 7%-kal növekedett és ekkor az 1933. évi mélyponthoz képest 19%-os emelkedést mutatott. Az 1929. évi csúcsponttal szemben a csökkenés még mindig 24%-os, az 1925-27. évek átlagával szemben azonban csak 1%.

A gyáripari nettó termelési érték jelzi azt, hogy a gyáripar közvetetlenül mennyivel járult hozzá a nemzeti jövedelem képződéséhez. Ha azonban a gyáripari vállala­tok helyzetét kívánjuk elbírálni, márpedig a konjunktúra alakulása szempontjából ennek döntő jelentősége van, azt kell megvizsgálnunk, hogy a gyáripari termelés értékéből minő összeg marad meg a vállatok tőkeszolgálatának el­látására.

Ez az összeg a rendelkezésre álló statisztikai adatok segít­ségével pontosan nem állapítható meg, merít ha a gyáripari termelés nettó értékéből levonjuk a kifizetett munkabéreket és tisztviselői fizetéseket, oly összeget kaptunk, melyből a szorosan vett tőkeszolgálat elláitására, vagyis az adóssági kamatokra és a saját tőke kamatozására és amortizációjára szükséges összegeken, valamint a nyereségen kívül néhány kisebb jelentőségű kiadást (biztosítási díjakat, reklámkölt­ségeket stb.), valamint az adókat is fedezni kell. Csupán az adótétel elhanyagolása jelent bizonyos hibát, amely azon­ban – mint az idézett tanulmányomban bebizonyítottam – nem nagyon nagy jelentőségű. Az pedig, hogy a szóbanfor­gó számítás a gyáripar saját és idegen tőkéjének arányára nincs tekintettel, közgazdasági szempontból teljesen meg­felelő eljárás, mert a közgazdaság szempontjából csak az irányadó s csak az jelzi a gyáripar helyzetének változásait, hogy minő összeg áll az egész tőkeszolgálat ellátásának ren­delkezésre. A szóbanforgó összeg 1935-ben 7%-kal nőtt és ekkor az 1933. évi mélypontnál 22%-kal volt magasabb. Bár az 1929. évi csúcsponttal szemben még ekkor is 21%-kal elmaradt, az 1925-27. éveik átlagával szemben már mégis 6%-os többletet tüntétett fel.

Figyelembe kell azonban venni, hogy a gyáripari terme­lés fejlődése részben a gyáriparba évről évre befektetett új tőkéknek köszönhető. Ha az ipartelepek száma csak kisebb mértékben is emelkedik (1935-ben 3%-ka), a gyáripar kapa­citásának növekedése, amelyet a gyáripar erőgépeinek és idegen áramot fogyasztó villamosmotorainak lóerőszáma jelez, évről évre elég tekintélyes. Ennek töbhlete 1935-ben ugyan szintén csupán 3% volt, de az 1925-27. évek átlagá­val szemben már 47%-ot ért el. Ha tehát a gyáripari terme­lés értékéből a tőkeszolgálat ellátására maradó összeget, a gyáripari kapacitás változásainak megfelelően korrigáljuk, úgy azt tapasztaljuk, hogy ez 1936-ben csupán 4%-kal, az 1933. évi mélyponttal szemben pedig 16%kal nőtt. Ekkor azonban az 1928. évi csúcsnál még mindig 39%-kal, az 1925-27. évek átlagánál pedig 27%-kai kisebb volt.

Közgazdasági szempontból még másra is tekintettel kell lennünk. Monetáris okok következtében az általános ár­szint hanyatlott és így a tőkebefektetések értéke illetőleg újraelőállítási költsége is csökkent, ha a tőkebefekteitések értéke a pénzérték növekedése következtében csökken, közgazdaságilag elképzelhetetlen, hogy a tőkebefektetések tőkeszolgálatának ellátására ugyanoly összeg maradhasson rendelkezésre, mint korábban. De azt tapasztaljuk, hogy a gyáripar helyzete 1935-ben, noha erre tekintettel is va­gyunk, csak mérsékelten javult meg, amennyiben a gyáripa­ri tőke jelzett hozadékkoefficiense ekkor csupán 4%-kal volt nagyobb, mint 1933-ban, 20%-kal nagyobb, mint az 1933. évi mélypont idején és még mindig 20%-kal kisebb, mint 1927-28-ban.

1. A gyáripar technikai haladása és racionalizálása

Régi tapasztalat, hogy a technikai haladás és racionali­zálás válságos esztendőkben a legkülönbözőbb okok követ­keztében gyorsabb ütemű, mint javuló konjunktúra idején, amikor a rentaihilitást más körülmények is megfelelően biztosíthatják. Nagy szerepe van annak is, hogy válság idején csupán a legjobb fölszerelésű üzemek és üzemré­szek dolgoznak, míg javuló konjunktúra idején a kevésbé racionalizált üzemek és üzemrészek foglalkoztatottsága is emelkedik, ami természetszerűen visszahat a racionalizálás tapasztalt átlagos mértékére. Ez nem csupán magyar, ha­nem vilálelenség és rendkívül érdekes, hogy különféle or­szágoknak hasonló jellegű, de sok tekintetben eltérő mód­szerekkel kiszámított statisztikai adatainak irányzata mily messzenenően párhuzamos.

A technikai haladás és racionalizálás átlagos mértékét megállapíthatjuk, ha azt vizsgáljuk meg, hogy a gyáripar­ban foglalkoztatott munkások által teljesített egy munka­napra eső termelési érték a bekövetkezett árváltozások ha- táisainak kiküszöbölése után miként változott meg. Ekkor a következő eredményeket kapjuk: 

Mindezek az adatok azt jelzik, hogy a magyar gyáripar helyzete 1935-ben, ha a válság legsúlyosabb éveihez képest már meg is javult, mégsem érte el a válság előtti szintet. Az 1935. év sok tekintetben stagnáló volt, a korábban meg­indult javulás nem folytatódott. A nagy javulás folyamata csak 1936-ban indult meg és ezért az 1936-ra vonatkozó adatok majd kétségtelenül a közölteknél lényegesen kedve­zőbb képet fognak feltüntetni.

[1] Adalékok a magyar gyáripar helyzetének konjunkturális alakulásá­hoz. Budapest, 1935. Über die Messung der Erfolge des technischen Fortschrittes und der Rationalisierung in der Industrie. Beitrage zur Konjukturlehre. Berlin 1936.