Elment az Ides …
Az Ides elment a lelkem Bandikám után. Tulajdonképpen csak virágot akart vinni szerelmetes kisfia sírjára, aki most lett volna hatvanesztendős, de az égiek jobban szeretik a költőt, mint a rideg és önző emberek a születésnapi meglepetésül meginvitálták magukhoz az Idest, hadd ölelje szívére a fiát.
A költő, akinek asszonyok vetették meg az ágyát és asszonyok ásták meg a sírját, nincs már egyedül a mennyei Parnasszuson, ott vannak körülötte mind az asszonyok, akiket szeretett … Léda és Csinszka után elment ő is, akire legjobban vágyott, a legigazabb asszony, a legszentebb asszony, az édesanya. Milyen szent volt és milyen mártíri anya. Amikor utoljára beszéltünk vele, megkérdeztük, mikor volt legboldogabb. Elgondolkodott, aztán csöndes mosollyal mondta:
‒ Amikor először mentem Váradra, Bandikámhoz. Akkor azt írták a lapok, hogy megérkezett Ady Endre Blaha Lujza szépségű édesanyja. Mennyire örült Bandi ennek a mondatnak.
Mert az Ides a szépségnek is csak azért örült, hogy örömet szerez a Bandinak. Ilyen volt a költő édesanyja. Csendesen élt nagy fia árnyékában s elment utána, amikor a szíve már nagyon megtelt szomorúsággal. Itt a híres vers, amiben a költő már életében szobrot emelt az Idesnek:
Az anyám és én
Írta: Ady Endre
Sötét haja szikrákat szórt,
Dió-szeme lángban égett,
Csípője ringott, a büszke
Kreol-arca vakított.
Szeme, vágya, eper-ajka,
Szíve, csókja mindig könnyes.
Ilyen volt a legszebb asszony,
Az én fiatal anyám.
Csak azért volt ő olyan szép,
Hogy ő engem megteremjen,
Hogy ő engem megfoganjon
S aztán jöjjön a pokol.
Bizarr kontyán ült az átok.
Ez az asszony csak azért jött,
Hogy szülje a legbizarrabb,
A legszomorubb fiút.
Ő szülje az átok sarját
Erre a bús magyar földre,
Az új hangú tehetetlent,
Pacsirta-álcás sirályt.
Fénye sincs ma a szemének,
Feketéje a hajának,
Töpörödött, béna asszony
Az én édes jó anyám.
Én kergettem a vénségbe:
Nem jár tőle olyan távol
Senki, mint torz-életével
Az ő szomoru fia.