A konferansziék klasszikusa

„Elment Nagy Endre, a konferanszié ez a különös, nyugtalan és sajátos tehetség, aki tudott író maradni a kis színpadon, amelyet ő teremtett a maga képére, s hangjára és negyven éven át tudott tréfás formában keserű és komoly igazságokat mondani egy világról, mely az írónak, aki csörgősapkát nyomott a fejébe kesernyés zavart mosollyal és feszengéssel bocsátotta meg kellemtelen igazságait. – emlékezett rá halálakor Márai Sándor a Színházi élet 1938. júniusi számában. Különös, érzékeny ember volt, riadozó és lobbanékony szellem, a századeleji Budapest egyik legjellegzetesebb tehetsége.”

Az 1907. március elsején a Teréz körúton megnyílt a Bonbonniére kabaré. Hiába Szép Ernő, Somlay Artúr, Nyáray Antal közreműködése – csak nehezen indul. És hiába a kedvelt konferanszié, Nádas Sándor is, a párizsi mintára kitalált intézmény csak döcögve halad. Csoda kellene, hogy végre az legyen, aminek szánták: humoros, jókedvű politikai szószék. És ekkor jön a véletlen Nádast a főszerkesztője – mert már akkor is volt másodállás – letiltja és helyette hirtelen keresni kell valakit, aki ha csak egy estére is legalább a helyére áll. Talán nem érdektelen, ha elmeséljük önöknek, hogyan csöppent bele a magyar kabaré atyja Nagy Endre a konferálásba és ezzel a kabaré-csinálásba. Hogyan lett belőle az, aminek Ady nevezte: a magyar parlament. És ekkor jelent meg Nagy Endre! Az történt ugyanis, hogy az első magyar irodalmi kabaré, a Bonbonniére igazgatója, a literátus igényű színész-ifjú: Kondor Ernő a színvonal emelésére esténként novellákat akart felolvastatni a műsorban egy-egy íróval. A próba-produkcióra a kedvelt fiatal írót, Nagy Endrét szemelte ki, és húsz kemény koronákat ajánlott fel neki a szereplésért. Az író krónikus pénzhiánya legyűrte a fanyalgást és a lámpalázát. A műsor dereka táján, szmokingba bújva, megjelent a Bonbonniére helyiségében, de a vacsorázó, pezsgőző közönség előtt bátorsága elszállott. Minden összefutott a szeme előtt, a cigarettafüst kavargásából egyetlen arc bontakozott ki előtte, egy borotvált, monoklis fiatalemberé, aki valami éjszakai pillangóval üldögélt éppen szemben vele, az ernyős lámpával megvilágított vacsoraasztalkánál. Nagy Endre kábultan nyúlt a zsebébe, előkaparta novellája kéziratát, leült a törpe színpad fölolvasó – asztalához, és halált megvető elszántsággal olvasni kezdett. Az első mondat végére se jutott még, mikor a monoklis fiatalember hatalmasat ásított: – Oá, oá!! A durva, elutasító hangra a közönség harsányan nevetni kezdett. A ficsúrt felvillanyozta a váratlan siker, és elégülten nézett körül. Nagy Endrének torkán akadt a szó, arcába felszökött a vér. Ha az égből pottyant külön jövedelmet nem táblázta volna be előre egy finom családi vacsorára, felugrik, és kirohan a színpadról. Így azonban megalázva, megszégyenítve, újra hozzáfogott a felolvasáshoz. De az első szavaknál ismét felbömbölt az „oá”. A monoklis most már utazott a hatásra, és nem eredménytelenül. A zsúfolt nézőtér tombolt. Nagy Endre lángoló arccal pattant fel a helyéről, és szilaj dühvel a színpad rámpájánál termett. Szemét a monoklisra szegezte, és egyenesen belemondta a képébe: – Hát jó, ma elhagyom a novellát. Helyette egy kis mesét mondok el a vadszamárról. A monoklis gavallér újabb oázással próbálta átvenni a szólamot, de ezúttal nem sikerült. A publikum a vadszamár történetét akarta hallani. A mese magvát a szorító véletlen juttatta az író eszébe. – Egy királynak – így kezdte Nagy Endre – az volt a büszkesége, hogy övé a világ legtökéletesebb állatkertje. Ám egy német tudós figyelmeztette, hogy az állatkertből hiányzik a vadszamár.
A király fejvesztés terhe mellett ráparancsolt tanácsosaira, hogy huszonnégy óra alatt teremtsenek elő egy vadszamarat. A trón körül ténfergő emberek kétségbeesve törték a fejüket, hogy honnan szerezzenek ilyen rövid idő alatt vadszamarat. Egy udvari bölcs mentette meg a helyzetet: – Én tudok egy módszert, amivel huszonnégy óra alatt teljesen kifejlett vadszamarat lehet előállítani. Vegyenek egy szelíd szamarat, öltöztessék szmokingba, és ültessék a kabaréban a hatkoronás helyre. Ott majd megvadul. Oázhatott most már a monoklis vendég, a közönség lehurrogta: – Ordít megint a vadszamár! Nagy Endrének elsöprő sikere volt. Sorsa meg volt pecsételve. Megszületett a konferanszié.
19o8-tól aztán Nagy Endre önállósította magát és átvette az Andrássy úti Modern Színpad vezetését. Az egykori nagyváradi diák és újságíró, aki Adyval jött Budapestre és a Holnap szellemért hozza magával, A kabaré regényében őszintén bevallja, hogy hiába volt a roppant erős konkurencia az ő kabaréja volt a legtehetségesebb. Talán szerencséje is volt, mert kollégáival ellentétben, azelőtt sosem látta a műfaj külföldi képviselőit, és ahogy írja: „ízlésemmel, világ­nézetemmel, minden gesztusommal és mondanivalómmal ennek az országnak a viszonyaihoz voltam méretezve”. Móricz Zsigmond ekkoriban írta róla: „Nem lehet leírni szavainak báját. Ha a szót leírom – szó lesz belőle szótári. Leltári, megporosodott, elhasznált, fényesre koptatott szó. Ha ő kiejtette – akkor a szó nem szó volt, hanem az ő vérének a csöppje, Kispriccelt. De azért nem az erekből, hanem egy tubusból, amelyben a humorát tartotta.” … Talán némi elfogultsággal írta róla 1912. februárjában a Nyugatban Ady: mikor a Modern Színpad vakációra zárul, egyszerre csodálkozva, valami fontosat vesztve érezzük, hogy pár év alatt mije lett ennek a városnak a Nagy Endre Cabaret. Igazán egy kicsit a lelkiismeretünk e terroros, gyáva időkben ez a szép csúnyaságú, elmés, bátor és küldetéses ember… Szinte jóleső, hogy van egy hely még, ahol a komiszságokat valóban komiszságoknak merik látni és bélyegezni, egy kis színpadi főrum, amely fölér egy álparlamenttel.