Személyes emlékek Kállai Ferencről
Ha Gyomára gondolok, – ma hivatalosan: Gyomaendrőd, város Békés megyében, – és ha, – ugye, – Budapest az országunk központja, akkor Gyoma messze van a központtól…
Sok-sok évtizeddel ezelőtt, – az 1930-as években, és még a 40-es évek elején is, a gyerekkorom boldog éveiben, amikor Gyomán laktunk, Békésen voltam gimnazista, akkor nem Gyoma volt messze, hanem Budapest…
Budapest, ahová akkor Krampfner Feri a Színművészeti Főiskolára járt.
A tizenéves korú fiúnak, – ez én lennék, – nagyon, de nagyon imponált, hogy a néhány évvel idősebb, mindig jól öltözött, elegáns úrfi, aki után a lányok is megfordultak, mert jóvágású, behízelgő mosolyú fiatal fickó volt, no meg azt is tegyük hozzá, hogy mindenki tudta, – színész lesz! Mit lesz? – Már-már az: színész! Hiszen szavalt a nemzeti ünnepeken, kisebb novellákat olvasott föl az Úri Kaszinó rendezvényein, vagy darabrészleteket játszott egy-egy műsoros est keretében, a Holler Szálló színháztermében… és egy szép napon megmondta nekem: ő már nem Krampfner Feri, hanem Kállai Ferenc. Ezen a néven játszik a Belvárosi Színházban. Méghozzá főszerepet. Ugyan főiskolás, de erre a szerepre kiadták… Gáspár Margit darabjára kell gondolnunk.
„Elment Nagy Endre, a konferanszié ez a különös, nyugtalan és sajátos tehetség, aki tudott író maradni a kis színpadon, amelyet ő teremtett a maga képére, s hangjára és negyven éven át tudott tréfás formában keserű és komoly igazságokat mondani egy világról, mely az írónak, aki csörgősapkát nyomott a fejébe kesernyés zavart mosollyal és feszengéssel bocsátotta meg kellemtelen igazságait. – emlékezett rá halálakor Márai Sándor a Színházi élet 1938. júniusi számában. Különös, érzékeny ember volt, riadozó és lobbanékony szellem, a századeleji Budapest egyik legjellegzetesebb tehetsége.”
A múlt század legelején egy szemtelen műfaj nem érte be azzal, hogy bekérezkedett komoly prózai társulatok repertoárjába, száműzte a népszínművet, hanem egyenesen új otthont is kikövetelt magának. Persze, az operettről van szó, amelyik a kilencszázas évek legelején olyan közkedvelt műfajnak bizonyult, hogy a milliós világváros a legnagyobb természetességgel veszi tudomásul, hogy a mindenható direktor, Beöthy László egyenesen új otthont szentel neki. Beöthyben mindenki bízik, mert részben ért a színházhoz, nagy tapasztalattal rendelkezik, részben pedig ott áll mögötte a befolyásos família, a Rákosi dinasztia: a Budapesti Hírlap főszerkesztő-tulajdonosa, Rákosi Jenő, no meg édesanyja, Rákosi Szidi, a nagynénikről most ne is beszéljünk. A pénz tehát megvan, és már a hely is, ahol korábban valamiféle zengeráj működött, a Somossy-féle orfeum.